Tudta-e, hogy Lemuel Wellman Wright mérnök a legelsők egyike volt, aki belső égésű gázüzemű motort szabadalmaztatott 1833-ban?
Nem tudjuk, hogy a motort legyártották-e, de a feltaláló valószínűleg dolgozhatott találmányán. Wright életrajzi adatai nem ismertek, pontos neve sem. Források amerikai eredetére utalnak, viszont a brit szabadalmi index számos találmányát jegyzi. Széchenyi István ezzel a Wrighttal találkozhatott Londonban 1834. január 25-én. Naplójában ennyit jegyez meg róla: Wright, az amerikai, kinek találmányát „a gőz pótlására” a Bramah Locks Company jóváhagyta.

Kép: a Wright által 1833-ban szabadalmaztatott kétütemű kettős működésű gázmotor

Széchenyi István egy „nemzeti temető”, sírkert létrehozásának eszméjét hirdette meg Üdvlelde című munkájában (1843). A szabad ég alatti temető nevének a Walhalla helyett a saját alkotású „üdvlelde” szót javasolta. Példaként hozta fel a Westminster apátságot, hol költő, államférfi, háborús hős, tudós „egyiránt nyeri el nemcsak nyughelyét, de a’ hazafiak sőt az egész emberiség közmegtisztelését is”. Helyéül a budai hegyeket, de leginkább a Szent Gellért-hegy pázsitos részét ajánlotta. A telket saját pénzen megvette és közcélra bocsátotta volna. Azt temethették volna ide „ki jó sikerrel járult a’ magyarnak szellemi és anyagi kifejtéséhez” tekintet nélkül vallásra, nyelvre, fajra, társadalmi osztályra. Az országgyűlés által választott testület dönthetett volna az érdemesekről „nehogy pártszínt nyerjen a’ dolog” és „hogy egy vagy más párt, melly éppen, habár csak pillanatilag is, egy kissé több erővel bir, kedvenczeit, bálványait rendre mind behozná” és így elaljasítaná és kettétörné a dolog szellemi báját és varázsát örökre, mert a „nemzeti részrehajlatlanság ’s nemzeti méltóság fényében kellene állani a’ megjutalmazásnak”. Széchenyi tudta, hogy nem sürgető, életbevágó dologról van szó, ezért időt, pénzt, fáradságot nem kért senkitől, csak az országos rendektől néhány órát ennek megtárgyalására. Széchenyi kortársaiban azonban a gondolat kevés visszhangot váltott ki, elképzelését később a Fiumei Úti Sírkert részben valóra váltotta.

Kép: Walhalla, a hírnév temploma (1842). I. Lajos bajor király építtette. 
https://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Walhalla#/media/File:Walhalla-Memorial_01.jpg

Felhasznált irodalom: Széchenyi István, Üdvlelde, Gróf Dessewffy Aurél hátrahagyott némi irománytöredékivel, Trattner-Károlyi, Pest, 1843., 137 oldal.

Tudta-e, hogy Lunkányi János jószágkormányzó a nagycenki urasági birtok elkülönítésekor és tagosításakor, melynek indoka az uradalom juhtenyésztésének felfejlesztése volt, egy ezzel szembe menő javaslatot tett Széchenyi Istvánnak 1830-ban? A gróf által is ismert angol szabad bérleti rendszer bevezetését ajánlotta, melyben a parasztság mentesülne jobbágyi kötelezettségeitől, a földesúr pedig a gazdálkodás terhétől. Lunkányi szerint így a birtok jövedelmezősége 8−10 év alatt eléri azt a szintet, melyet rendes gazdálkodással csak 25−30 év múlva. A javaslatra, melyre Széchenyi válaszát nem ismerjük, inkább egyfajta realitást nélkülöző ötletként tekinthetünk, mely gyors megoldást keresett Széchenyi ekkortájt súlyos financiális gondjaira. A jobbágyfelszabadítás után is idegen maradt az angol modell hazánkban a bérletet megfizetni képes gazdatársadalom hiányában.

Felh. irod.: Tilkovszky Lóránt, Az elkülönözés és tagosítás Széchenyi István cenki uradalmában, Agrártörténeti Szemle, 3. évf. 1. sz. (1961), 33−59.

Széchenyi István halála után képi ábrázolásainak száma ugrásszerűen megnőtt. Ezek egyike Széchenyi István mellképe 1860-ból, mely őt magyar írók – Kazinczy Ferenc, Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Sándor − között mutatja. A kőnyomat szerzője a feloldatlan „AZ” vagy „MZ” monogram mögött rejtőzik. A szakirodalom olyan darabokra hivatkozik, melyek a nyomdát („Walzel, Engel és Mandello”) adják meg lenti jobboldali jelzésként, míg múzeumi példányunk ezt nem, hanem a kiadót, Pfeifer Ferdinándot jelzi baloldalt lent. Széchenyi és a nevezett irodalmárok együtt-szerepeltetése egymással való kapcsolódási pontjaik vizsgálata által megokolható. Annak általános magyarázata, hogy Széchenyi a magyar kulturális élet egykori nagyjaival és nem egykori politikustársaival került ábrázolásra az az, hogy az önkényuralom első évtizedében a grafikai arcképcsarnokok a cenzúra miatt a politikai közszereplők megjelenítését mellőzték.

Felh. irod.: Révész Emese, Virtuális Panteonok, Grafikai arcképcsarnokok a 19. századi hazai populáris grafikában = Tanulmányok Budapest Múltjából 34., Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 2009, 109−134.

Széchényi Ferenc fiai úgy döntöttek, hogy édesapjuk reprezentatív, nagyméretű egészalakos képmását megfestetik, s a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozzák. Johann Nepomuk Endert (1793−1854), a birodalmi arisztokrácia tehetséges bécsi portréfestőjét bízták meg a feladattal. Ender a Széchényi családdal is nagyon jó kapcsolatot ápolt, ezt mutatja, hogy részt vett Széchenyi István 1818−1819-es keleti utazásán. A három méter magasságot meghaladó óriásportré 1823-ban készült el, ma a Nemzeti Múzeum Széchényi-termében látható. Endernek a festményhez készített kisméretű, papírra akvarell és toll technikával kivitelezett vázlata viszont az emlékmúzeumban, a kiállítás harmadik termében tekinthető meg. Összehasonlítva a kompozíciós vázlatot és a kész művet jelentős különbségeket fedezhetünk fel.

Felh. irod.: SZABÓ Júlia, A XIX. század festészete Magyarországon, Corvina Kiadó, Bp., 1985., 72.

Képek: Széchenyi István Emlékmúzeum, Magyar Nemzeti Múzeum