Széchenyi István egy „nemzeti temető”, sírkert létrehozásának eszméjét hirdette meg Üdvlelde című munkájában (1843). A szabad ég alatti temető nevének a Walhalla helyett a saját alkotású „üdvlelde” szót javasolta. Példaként hozta fel a Westminster apátságot, hol költő, államférfi, háborús hős, tudós „egyiránt nyeri el nemcsak nyughelyét, de a’ hazafiak sőt az egész emberiség közmegtisztelését is”. Helyéül a budai hegyeket, de leginkább a Szent Gellért-hegy pázsitos részét ajánlotta. A telket saját pénzen megvette és közcélra bocsátotta volna. Azt temethették volna ide „ki jó sikerrel járult a’ magyarnak szellemi és anyagi kifejtéséhez” tekintet nélkül vallásra, nyelvre, fajra, társadalmi osztályra. Az országgyűlés által választott testület dönthetett volna az érdemesekről „nehogy pártszínt nyerjen a’ dolog” és „hogy egy vagy más párt, melly éppen, habár csak pillanatilag is, egy kissé több erővel bir, kedvenczeit, bálványait rendre mind behozná” és így elaljasítaná és kettétörné a dolog szellemi báját és varázsát örökre, mert a „nemzeti részrehajlatlanság ’s nemzeti méltóság fényében kellene állani a’ megjutalmazásnak”. Széchenyi tudta, hogy nem sürgető, életbevágó dologról van szó, ezért időt, pénzt, fáradságot nem kért senkitől, csak az országos rendektől néhány órát ennek megtárgyalására. Széchenyi kortársaiban azonban a gondolat kevés visszhangot váltott ki, elképzelését később a Fiumei Úti Sírkert részben valóra váltotta.

Kép: Walhalla, a hírnév temploma (1842). I. Lajos bajor király építtette. 
https://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Walhalla#/media/File:Walhalla-Memorial_01.jpg

Felhasznált irodalom: Széchenyi István, Üdvlelde, Gróf Dessewffy Aurél hátrahagyott némi irománytöredékivel, Trattner-Károlyi, Pest, 1843., 137 oldal.